Tasmania

Ugyan már 3 hete visszatértünk Tasmaniából, de sajnos eddig nem volt alkalmam helyi kalandjainkról írni. Nemcsak a kamerám lopták el, ami miatt nem egészen azokat a képeket tudom megmutatni, amiket szerettem volna, de az ágyi poloskák (=bedbug) és a hideg is megtámadtak. De túllépve a nyafogáson, nagy élmény volt a konferencia és Tasmánia is egyaránt, amit megpróbálok bemutatni a következőkben.

Tasmánia kb. 240 km-re délre fekszik Ausztráliától, úgyhogy Melbourne-ből kevesebb mint 2 óra repülés után megérkeztünk Hobartba. Tasmania, ami Ausztrália államainak egyike, mérete kb 300 km hosszában-széltében - bocsánat a durva kerekítésért - és kb. félmillióan lakják. Tasmania sokáig Van Diemen Land volt, Holland Kelet India kormányzója után, aki 1642-ben Abel Tasman-t elindította felfedező útján. Hobart Tasmania fővárosa és lakossága 200 ezer a környékkel együtt. Ez a méret mindent meghatároz: Hobart belvárosa "kis Anglia", az időjárás hasonlósága miatt is érzem ezt a jelzőt helyénvalónak. A repülőtérről a hostelbe vivő úton a sofőr önkéntes vezetést tartott a minibuszban utazóknak, így megtudtuk hogy a Derwent folyó szélessége és főleg 20 méteres mélysége nemcsak az óceánjáróknak teszi a kikötőt alkalmassá, de a bálnák is beúsztak néha a kikötőbe.

Hobart a Mount Wellingtonról

Néhány órával később már meg is tarthattam előadásomat ami szerencsére mások szerint is jól sikerült, és mivel én voltam az egyik első előadó, nyugodtan ülhetem végig az előadásokat. A hobarti egyetemen szünet volt, így 6 szekció volt egyszerre különböző előadótermekben. Nagyon eltérő és különböző témájú előadások voltak - a konferencia címe Alter Orbis (Más Világ : Ausztráliát is hivták, igy amig nem fedezték fel :) volt -, de sok "nem középkorász"nak is érdekes téma, vagy történészi módszer képviselte magát. Ebből a szempontból leginkább a keynote address előadások voltak a legjobbak - egy 14. századi Eusebius kézirat beazonosítása, vagy a középkori képzelet és emlékezet képi megfogalmazásai és gyakorlati használatuk. Túlsúlyban volt természetesen az angolszász témájú kutatás, a professzorok British English-t beszéltek, szóval tényleg Kis Anglia volt.

A kormányzói palota és a Meghívó

Négy napon át ott voltunk az előadásokon, így csak a városban sétálgattunk esténként, vagy spontán kialakult vidám társaságunkkal beszélgettünk, iszogattunk. Azért eközben a konferencia hivatalos programjaként részt vehettünk a tasmán kormányzó fogadásán, amin csak névre szóló belépővel lehetett megjelenni. Tulajdonképpen csak név szerint bemutattak a kormányzónak - Your Excellency - és feleségének, majd a bálteremben egy órán át cseveghettünk az állófogadáson. A neogótikus stílusban épült kormányzói palotát 1857-ben fejezték be William Porden Kay, helyi építész tervei alapján.

Mount Wellington és növényzete

Szintén a konferencia szervezőinek köszönhettük a kirándulást Mount Wellingtonra, ami Hobart fölött magasodik 1271 méterrel. A hegység különleges flórájával - földhöz tapadó növényzet alakult ki a szeles időjárás miatt - és vulkanikus képződményeivel dolerite kőből, a helyi aboriginalok szent helye volt. Egyik este még elautóztunk a Hobart szélén álló Cascade sörgyárhoz, ami inkább egy reneszánsz kastélyra emlékeztet. A Mount Wellington forrásából készül a sör, ami finom, mellette még híres tasmán sör a Boags, de azt nem Hobartban csinálják. Cascade üvegén látható a ma már kihalt tasmán tigris képe.

Cascade Sörgyár

Hétvégén nekivágtunk Tasmaniának, béreltünk egy öreg Fordot, mert ez volt a legolcsóbb és hétvégén nincs tömegközlekedés sehova :) Még reggel benéztünk a Salamanca téren levő piacra,l ahol rengeteg kézműves, falatozó és önkéntes zenész volt. Ezt követően bérelt kocsinkkal a fél órára levő Richmondba mentünk, ami nemcsak 1823-ban épült hídjáról híres. Ez itt különleges , antik és persze heritage az egész falu. Az egész "Fő utca" védett, persze szállások is vannak az örökség házakban. Az első fegyenc élményt itt kaptuk meg, a fejlett sötét zárka rendszerrel. Itt találkoztam először az "rendetlen viselkedés" mint bűntett kifejezéssel. Leghíresebb fogvatartott Ikey Solomon volt, akiről Dickens Fagin alakját mintázta Twist Olivérben. Nemcsak a házak védettek, de van hagyományos cukorka, lolly shop. Ami kevésbé antik a miniatűr Hobart, ami nemcsak az eltűnt házak, de a feltöltött öböl mai állapota miatt is tanulságos.

Tesselated Pavement

Majd továbbfolytattuk utunkat, hogy megnézzük a Tessellated Pavement-et (=mozaikpadló) a Port Arthur felé vezető úton. A tesselated pavement egy nagyon ritka képződmény, ami tengerpartokon alakul ki, ha a Föld tektonikus lemezének mozgás mellett a homok és a hullámzás van hatással a külső kéregre.

Másnap ugyanezen az útvonalon mentünk Port Arthur felé. Ahogy Magyarországon szarvas veszélyre figyemeztetik a gyorshajtókat, vagy Ausztráliában kenguru és wombat vagy koala veszélyre, itt a tasmán ördög bukkanhat elő a bokrokból. ( Lehet hogy láttunk egyet, de nem tudtuk eldönteni hogy macska volt-e, mert elég hosszú lábai voltak). A tasmán ördög populációt különleges szájtumor tizedeli Tasmániában, ugyhogy elzárt helyeken illetve az asuztrál kontinensen szaporítják őket. Így láthattam egyet Healesville-ben még januárban. ( Nevét ijesztő üvöltése miatt kapta.)

Tasmán ördög

Port Arthur 1833-ban nyitotta meg kapuit a legelvetemültebb bünözőknek, akik még Auszráliába kerülésük után is folytatták a bünőzést. Amellett hogy ez tényleg az Isten háta mögött van, cápák köröztek a vízben - valószínűleg nem birodalmi megbízásból - és a félszigetet összekötő vékony szakaszon pedig egy kutya csatársor tette lehetetlenné a szökést. Bentham mintabörtönét követve felépült a Penitentiary (= Bűnbánó Hely) klasszikus cellázott börtön - és pékség - mellett a Separate Prison. Ez a teljes elkülönülésre és magányra épült, az őrők filcpapucsban surrantak a folyosókon, mindenkit cellája szerint szólítottak - C8. Ide kerültek először a fegyencek, és egy hónapot töltöttek teljese magányban, mivel minden cellához egy kis udvar kapcsolodott a sugár alakban. Szintén itt található a speciális "csendes szoba" , ami az elkülönülés mellet vaksötét (ezt az élményt mi is kipróbálhattuk...) Az elkülönítés teljes volt mivel a kápolnába csuklyában léphettek be a rabok és csak a lelkészt láthatták illetve az őket. Nem csoda hogy emellett épült fel az Asylum, ahova az elöregedett illetve szellemileg megrokkant rabok kerültek. Természetesen voltak politikai elítéltek is Port Arthur-ban az egykori Birodalom lázadói Írországból, Kanadából, akiknek saját kis kunyhó jutott, és néhány évtizeddel később haza térhettek.

A Separate Prison kápolnája

Balra fent a börtönigazgató villája, jobbra a Penitentiary

A Penitentiary épülete ma

Ők közelebb voltak a civil világhoz, Port Arthur kormányzójához, vagy a börtön igazgatóhoz, a katonákhoz, akik családjaikkal jöttek ide. (A katonák közül csak 6 hozhatta magával a feleségét.) Ezek az épületek a börtön bezárása után az 1877-ben, a turisták és nászutasok igényeit szolgálták, mint hotelek. A fegyenctelep végülis azért zárt be mert nem volt kifizetödő a hajóépítő műhely ellenére sem - pékség már hamarabb bezárt emiatt. Az 1890-es években tűz pusztította a börtön épületeit, igy igazán festői a táj. A kemény fegyencek mellett a gyerek bünözőket is ide hozták, de őket egy külön szigeten tartották, hogy ne fertőzze meg őket a felnőttek világa.

Port Arthur az 1850-es években

Szintén egy szigetre jutott a végén mindenki, Isle of Dead-re. Itt egyetlen fegyenc felelt a temetésekért, ahol a sírhelyekben továbbra is érvényesült a társadalmi pozíció. A fegyencek nem kaptak sírkövet, azt a néhányat ami van, családjaik, barátaik állították. A vezetés a Holtak Szigetén mindegyik érdekesebb sírkőnek elmondta a történetét, én most csak egyet mesélek el, ami a fyegencek sokféleségét is mutatja. Henry Savery (1791-1842) bankárcsaládban született Angliában, majd sikertelenül cukoriparba fektette pénzét. Végül 30 ezer font sikkasztás miatt börtönbüntetéásre, majd halálra itélték 1822-ben, de befolyásos barátai révén Port Arthurba kerülhetett. Itt a kormányzónak dolgozhatott, majd a kincstárat vezette :) De ezt követően megint börtönbe került adósságai miatta, ahol irni kezdett, ami Ausztrália és Tasmania első regényírójává tette - The Hermit of Van Diemen's Land. Ugyan kiszabadult és saját farmot bérelt, újabb könyveket írt, újabb adósságokba keveredett, majd megint sikkasztott. Végül Port Arthur-ba került, ahol valószínűleg saját torkát vágta el. A sírkövet felesége állította.

Holtak szigete

Henry Savery sírköve

Ezt követően hazafelé még megnéztük a Tasman's Arch-ot, ahova a fegyencregény szerint eljutott Marcus Clarke hőse. For the Term of His Natural Life(1872) az igazi fegyencregény, ami a sötét és kegyetlen oldalát mutatja be ennek a zöld szigetnek.Van benne ostorozás, ártatlan fogva tartott. Elkezdtem olvasni, de nem haladok túl gyorsan...

Tasman's Arch vagy Blow Hole

(A képeket ezúton is köszönöm Olijának, a többi Bettie's Studio:The Convict Days of Port Arthur (1905; 1990) című könyvből származik.)

A fiáker rejtélye

Nemrég fejeztem be Fergus Hume 'The Mystery of a Hansom Cab' című könyvét. Gondolom senkit nem lep meg, aki ismer, hogy ez egy jófajta krimi volt, a címe alapján nem éppen a legfrissebb kiadású. Az előszóból szerencsére sokat megtudtam a Melbourne-ben született műről és számomra ismeretlen írójáról. Mivel magyar kiadás nem volt, talán másnak is érdekes lehet és online el is olvashatja.

Fergus Hume, eredetileg egy barrister's clerk volt (az ügyvéd/ügyész segédje, talán ügyvédbojtár - aki tudja a megfelelő kifejezést, jelezze), saját költségén adta ki művét mivel nem sikerült a kiadókat meggyőznie. Döntését nem bánta meg: a 19. század legsikeresebb krimije lett, eladási száma túlszárnyalta Arthur Conan Doyle műveit. A kiadás évében, csak Melbourne-ben 20 ezer példány kelt el, Hume életében pedig összesen 750 ezer peldany - az 1887-es londoni kiadással együtt. (A melbournei eladási számnál azt is figyelembe kell venni, hogy ez 1880-ban 280 ezer, 1890-ben 490 ezer főt jelentett.)

Fergus Hume (1859-1932) Angliában született, majd családja Új Zélandra költözött, ahol Hume jogi iskoláit végezte. Melbourne-ben dolgozott ezután, és segédi munkája mellett drámákat irogatott, amivel a melbourne-i szinházakat bombázta. Mivel egyik darabjat sem fogadtak el, körülnézett a könyvpiacon. Saját előszavában igy ir erről : " Érdeklődtem Melbourne sikeres könyvárusánál, hogy milyen stilusú könyvből ad el a legtöbbet. Azt válaszolta, hogy Gaboriau detektív történetei kelnek el nagy számban. Mivel nem ismertem a szerzőt, megvettem összes művét - kb. 11 könyve volt - és alaposan végigolvastam őket.Vonzónak találtam a történetek stilusát, és úgy döntöttem irok egy hasonló könyvet: rejtéllyel, gyilkossággal, es Melbourne alvilágának leirásával. Ez volt a 'Cab' eredete.”

Emile Gaboriau az 1860-as években lett sikeres detektivregényíró a Lerouge Ügy megjelenésével. Edgar Allan Poe módszerét követve nem a bűn vagy a bűnöző volt számára a fontos, hanem a nyomozás menete, a bizonyitékok gyűjtése. Művei 1881-ben jelentek meg Ausztráliaban. Hume története konflisban meggyilkolt ismeretlen férfi történetével kezdődik. Az áldozat és egy ismeretlen férfi konflist fog a melbourne-i éjszakaban, hogy elvigye StKilda-ra. Az ismeretlen férfi meggondolja magát és elmegy, majd néhány perc múlva újra megjelenik és visszaszáll a kocsiba. Az út felénél azonban megállitja a konflist, kiszáll és a város felé indul el. A fiákeres akkor fedezi fel a gyilkosságot, amikor a pontos cím után kérdezte volna az áldozatot. A kloroformmal meggyilkolt áldozat azonositása után egy gyanusítottra mutatnak a bizonyitékok, egy ír nemesi családból származó fiatalemberre, aki együtt tette a szépet Melbourne egyik vagyonos lányának. Noha Brian Fitzgeraldnak van alibije a gyilkosság időpontjára, erkölcsi okokból nem ad róla információt. Természetesen számos csavar, és birósági tárgyalas után minden kiderül - meg néhány csontváz is előkerül a szekrényből ahogy itt mondani szokás.

Little Bourke Street ma

A krimi mellett egy romantikus szerelem is kibontakozik a könyv lapjain. A könyv stilusa nagyon változékony, gyakran ironikus, az alsóbb rétegeket komikus figurákként mutatja be - a két nyomozó is odatartozik. Melbourne-ben olyan utazást tehetünk a könyv lapjain, ami ma is rekonstruálhato, bár számos épület nem áll vagy a Bourke és Willis emlekmű sem ott áll ahol eredetileg. Ekkor volt Melbourne a Marvellous Melbourne, az 1850-es évek victoriai aranylázának köszönhetően. Természetesen rengetegen probáltak szerencsét, nemcsak Angliábol - a Cockney English átirás nélkül hangzik el a nem előkelő szereplők szájából - hanem Kínából is. A mai Chinatown is ekkor alakult ki, melynek szíve a Little Bourke Street volt, bordélyokkal, ópium tanyákkal, és szerencsejáték barlangokkal. (Mindez eleinte az aranybányák fel tartókat elégítette ki, de megmaradt a nagyvárossá fejlődött Melbourne-ben.)

Queenscliff

Az 1880-as évek politikája is átszürődik a könyvbe: a legnagyobb fenyegetest ebben az időszakban Oroszorszag jelentette, mivel 1885-ben Afganisztán megszerzésében Oroszország volt Nagy Britannia riválisa. Az ekkor meg koloniának számító ausztrál területek - Victoria, South Australia, New South Wales - erődökkel erősítette meg kikötőit. Queenscliff ami a Port Philip Bay nyugati vége szintén felkészült az orosz támadasra, de Williamstown (Melbourne része) erődjei is ebben az időszakban épültek. Ma ez az elképzelés teljesen abszurdnak tűnik - hogy az Oroszok elhajózzanak egészen Ausztráliáig, sőt annak déli partjaiig - de ez olyannyira benne volt a levegőben, hogy a főhős háziasszonya kivette a bankból a pénzét az orosz veszély miatt.
Zárásképp a gin vedelő Mother Guttersnipe utolsó szavait idézném:'Gawd - save me, Gawd!'

Kinglake Nemzeti Park II.

Az elmaradt képek:Masons Falls

Currawong


Shelley Harris


Jeosaphat Gully

Lyerbird

Király papagáj

Kinglake Nemzeti Park

Ma volt a Melbourne Cup Day, azaz az egy hónapja tartó lóverseny időszak egyik zárónapja. Az utóbbi egy hónapban tele lettek a női ruha boltok elegáns koktélruhákkal és kiegészítőikkel, mivel a lóverseny szinte másodlagos a különböző ruha, kalap és fejdísz költemények mögött. A kupa napja munkaszüneti nap Victoria államban, hogy mindenki megtehesse tétjét az általa favorizált lóra és egész nap izgalommal várja a délután három órát, amikor elkezdődik a futam. Mi nem tettünk így, bár Olija megtette az 50 centes tétemet Bauer-re, aki második lett a futamon :)
Az otthoni várakozás helyett elmentünk a kb. 25 kilométerre levő Kinglake National Park-ba. A név alapján azt reméltük, hogy egy tó lesz a hegy tetején, de kiderült, hogy a nemzeti park Alexander William Kinglake angol író és történész után kapta a nevét. 1928-ban hozták létre a parkot, hogy megőrizzék a Nagy Vízválasztó Hegység lejtőin lévő erdőket. Először a Masons Falls-t néztük meg. Útba ejtettük a Mount Sugarloaf-ot, de itt nem túl sok gyalogösvény volt, úgyhogy elindultunk a Masons vízeséshez.
Útközben a bozótban, valószínűleg a vidék jellegzetes és ritka madarát, a lyrebird-öt fotózhattam le. Az ausztrálok számára sem tiszta teljesen, hogy lier-bird (hazug madár) a neve a madárnak mivel a szajkóhoz hasonlóan nagyon jó hangutánzó, vagy lyre-bird, faroktollainak lant alakja miatt. (A hivatalos az utóbbi verzió). Az út a vízesés mellett halad lefelé, így meg lehet figyelni hogyan változik a flóra ahogy lejjebb ereszkedünk: egyre több páfrány és párát szerető növény jelenik meg, és egy 15 perc után megérkeztünk a "vízesés néző magaslathoz". Szinte túl hamar értünk oda hogy ezt a látványt megcsodálhassuk.
Azt terveztük, hogy barbecue-t ebédelünk azaz megsütjük hagymánkat és a hamburgerfasírtjainkat, de a Masons vízesés piknikező tisztásán már telt ház volt tele ausztrál családokkal - azaz ozzie, indiai és libanoni családokkal. Itt sikerült lefotóznom egy királypapagájt, akit egyáltalán nem zavart az ide-oda repkedő foci- és krikett labda.
Jehosaphat Gully volt a legközelebbi hely, ahol piknikezni és kirándulni is lehetett. Jehosaphat Gully vagy Józafát völgye, Józafát királyról kapta a nevét 1861-ben a helyi aranyásóktól. Az aranyásók azért választották Jozafátot, mivel ellenségének aranyát elkobozta. A Királyok könyve I.22.-ben nem találtam olyan történetet Júda királyáról, ami ehhez hasonlítana. Mindenesetre biblikus lett így a hely hangulata. A barbecuezás után - ami egy dollárral müködött kb. 20 percig - Shelley Harris túraútvonalat választottuk. Shelley Harris volt az első vadőr a nemzeti parkban. A túra a gully lejtőjén megy végig és a Mount Jerusalem útba csatlakozik bele, de onnan visszafordultunk már.Útközben találkoztunk egy fura és kedves társasággal. Beszélgetés közben kiderült, hogy nem csak tudta hol van Doreen, de azt is hogy honnan kapta helység a nevét.
C.J.Dennis, ausztrál költő (1876-1938) Cockney English-ben írt költeménycsokrában, a The Sentimental Bloke (Egy érzelmes fickó)-ban Doreen a főhős szerelme. Kirándulótársunk azt is elmesélte hogy látta az ebből készült némafilmet. Utánanéztem Dennisnek, és a The Sentimental Bloke 65 ezer példányban kelt el megjelenése évében, 1916-ben és ezzel a legnépszerűbb költő lett 1917-ben. A humoros költemények főhőse értelemszerűen az Érzelmes Fickó, egy larrikin, aki mindig jókedvű és egy igazi tréfacsináló. A karakter olyan népszerű volt, hogy 1919-ben filmet készítettek belőle azonos címmel.
A túra zárásául egy ausztrál szarka(pontosabban a szarka/Strepera nemzetség tagja), a Currawong portéja, aki egy jókora sült kolbászban reménykedik.
Sajnos a képeket valami miatt nem tudom felrakni, folyamatosan próbálkozom, de legalább olvasnivalót elérhetővé teszem.

Hamilton sziget

Majdnem egy hetet tölthettünk Hamilton Island-en Leigh bátyja jóvoltából. Leigh bátyja, Gene és menyasszonya Deanna ugyanis ezt a szigetet választották esküvőjük helyszínéül. Hamilton Island a Whitsunday szigetek tagja, ami összesen 74 szigetből áll. Mindössze 8 sziget lakott ezek közül. James Cook nevezte el a szigetcsoportot, amikor 1770. június 4-én elhajózott a szigetek melett, mivel a legnagyobb szigeten a homok szinte fehér. Whitsunday(=White Sunday) Pünkösd vasárnapja, amikor a Húsvétkor frissen kereszteltek fehér ruhát öltöttek magukra. A Whitsunday szigetek Queensland-től keletre tulajdonképpen a Nagy Korall Zátony része. Sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy Hamilton Island kiről vagy kitől kapta a nevét - az biztos, hogy nem Cook nevezte el - de feltételezhető, hogy Duke of Hamilton-nak köze lehetett hozá, mivel Queenslandben volt egy villája.

Az esküvő igazán "romi" volt, ahogy Juca mondaná, de azért inkább lazának nevezném. A wedding celebrant (ami nem egészen azonos a házasságkötővel, mivel önálló businessként köt össze egy életre) - ami Hamilton Island-en igazán profitáló szakma, a napi átlag 12 esküvő révén - például egy szív alakú tetoválást viselt a kézfején, majd a szertartás után hazament a helikopterével.
A hüvős melbourne-i tavaszhoz képest itt általában 25-28 fok volt, úgyhogy igazán jó ötlet volt másnap búvárpipázós túrára elmenni egy 45 percre levő zátonyhoz. Először inkább megijedtem a korallok, halak és egyéb élőlények közelségétől, aztán pedig már kevésnek tűnt az a háromnegyed óra amit a vízben tölthettünk. Ezek után pedig Whiteheaven Beach-en kötöttünk ki, amiről a szigetek kapták a nevüket. A homok fehérsége annak köszönhető, hogy 98%-a szilikonból van. Nagyon vicces hangot ad ki emiatt ahogy lépked rajta az ember. Az ausztrálok persze krikettezni kezdtek, sajnos én nem tudom a szabályokat, de így tudtam fényképezni.
A sziget élővilága nagyon gazdag, ami annak is köszönhető, hogy a lakott szigeteken kívül az összes sziget nemzeti parknak minősül. Rengeteg kakadu és sirály áll lesben, hogy elvegye a turisták fish&chipsét, de ezenkívül sok olyan madár ami éjszaka felveri az alvókat álmukból. Az egyik a bush stone curlew(= kövi póling) , ami Ausztrália veszélyeztetett madárfajai közé tartozik, itt pedig az út melett fészkelt. A denevérek, gyíkok és wallabyk is rendszeresen vonulnak át az utakon.

A sziget jellegzetes virága a frangipani vagy Hawaii rózsa, amit a hajamon lehet megfigyelni - persze ez inkább a szolíd giccs kategória, nem úgy mint a frangipani fülbevaló...
A levegő szennyezettsége elhanyagolható, mivel a lakosok és a turisták buggy-kal(=golfautó) közlekednek, melyeknek egy része elektromos, de ezek nem igazán bírják a sziget meredek lejtőit.
A sziget a wikipedia alapján az Oatley család tulajdonában van, ami magába foglalja a szállodákat, éttermeket, boltokat. Valószínüleg a versenytársak hiánya miatt minden nagyon drága és az ételek esetében nem érvényesül az ár-érték arány - sajnos.
A szigetnek csak a nyugati nyelve lakott, a nagy része pedig nemzeti park illetve magánvillák vannak a parton. A nemzeti parkban több túraútvonal is van, mi a Coral Cove-ot (=Korall Öböl) céloztuk meg. Az öbölben rajtunk kívül volt még hat ember, úgyhogy nagyon nyugodt délutánunk volt, úsztunk, napoztunk, olvastunk az árnyékban. Sokszor eszembe jutott Patti, aki nagyon élvezte volna ezt a helyet és bőszen krémezte volna a szemöldökét.
Sajnos minden jónak vége szakad, itt egy kép búcsúzóul egy kis madárról, aki utolsó reggel reggeli közben tisztelt meg látogatásával. Aki tudja a nevét, jelentkezzen!

Union Lane

Nagy lemaradásban vagyok, úgyhogy kis falatokban pótolom, többek között azért, mert rengeteg iskolai beadandó halmozódott fel. A másik dolog, ami lehetővé teszi a kényelmes internetezést, hogy most már a kvázi dolgozószobámba is elér az internet. Csak néhány képet mutatnék arról a sikátorról, ami mellett mindig elmegyek az iskola felé. A Union Lane-ről van szó a Bourke és a Little Collins Street között. A stencil szerint a város adta át művészi célokra. A graffitisek az egész falfelületet fel tudták használni, illetve a redőnyöket is. Egy beugró van csak, ahol a köhécselés alapján valaki épp pihent - amin nem is lepődik meg senki egy ilyen sikátorban. Hasonló graffitik és stencilek máshol is feltűnnek Melbourne-ben, különösen hasonló sikátorokban, még Banksy a nagy graffiti művész is itt hagyta a keze nyomát - nem pont a Union Lane-n, de remélem majd azt is bemutatom előbb-utóbb.

az első hét

Most , hogy már túl vagyok az első hetemen itt a déli féltekén, igazán ideje ráncba szedni az eddig történteket. A megérkezésem után nem sikerült még felvennem a ritmust, amit nem is a repülőútnak kell tulajdonítanom, hanem az indulást megelőző hónapnak. Így nem csak a jet-lag, hanem a természetes kimerültség is erőt vett rajtam. Mindezen túllépve azért már kutyát sétáltattunk, és már vezettem a másik oldalon - az ellenkező oldalon sem vezettem túl sokat, így nem kell úrrá lennem a rutinon.

Másnap elmentünk Warrandyte-ba, melynek antikváriumát és pékségét már januárban is megismerhettem. Mivel kellemes volt az idő, így nemcsak a helyi temetőt, hanem az egykori aranyásók bányáit is megismerhettük.

A temető valós tükörképe Ausztrália társadalmának, egymás mellett sorakoznak az olasz katolikus, az angol anglikán sírkövek illetve síremlékek. De találtunk Bahai vallás követőinek sírkövét vagy ausztrál katona sírját.Az aranyásók útja Warrandyte melletti erdőben van, ahol 1851-ben találtak aranyat. Az arany kitermelése elég sokáig, az 1910-es évekig folytatódott, ma már csak bányabejáratokat és betemetett tárlókat találunk.


Szombaton elmentünk a nem messze levő StAndrews-ba, ahol minden szombaton vásár van. Lehet bio élelmiszereket és zöldségeket - vízben nevelt paradicsom vásárolni, kézműves termékeket - szappant, ruhát, játékot, és mindenféle antik illetve használt és öko - újrahasznosított cuccot. Akinek ez még mindig nem elég reiki masszázson, vagy rúna jósláson, vagy kinezológián is részt vehet. Szóval nagyon szórakoztató, úgynevezett hippis dolog, remélem többször is elmegyünk.





Vasárnap elmentünk a Royal Melbourne Showra, ami tulajdonképpen egy mezőgazdasági vásár de valójában a gyerekeknek ShowBag paradicsom. A Show Bag-et meg lehet venni a vásár területén itt-ott található standokon, de van egy különálló pavilon , ahol csak show bag-eket lehet kapni. A Showbagben különböző rajz és mesehősök kellékeit lehet megvenni sok csokival egyetemben, a laposabb pénztárcájúak pedig "csak csokit és gumicukrot tartalmazó zsákkal mehetnek haza. Számunkra azért a birka vagy a kutyaverseny érdekesebb volt - a kutyaversenyen a tulajok elképesztően rondaszínű rózsaszín és kék színű kosztümökben, öltönyökben vonultak fel. Minden bizonnyal így jobban érvényesül a kutya természetes szépsége. Számomra teljesen új volt a favágó verseny, ahol függőleges és vízszintes rönköket daraboltak fel jóerőben lévő fiatalemberek, illetve fűrészeltek meglett nők. Sajnos az új-zélandi csapat edzőjét, egy mokány maori fiút nem sikerült előnyös oldalról lefotóznom, muszáj elhinni.

Szóval ezek történtek a továbbiakban megpróbálom az eseményeket hamarabb feltenni, csak olyan gyenge az internet kapcsolat, hogy néha nincsen.